Tegnap elméláztam azon, hogy vajon milyen lenne a világ nélkülem? Az ablakon kinézve láttam, hogy az autók jönnek-mennek az úton, az emberek fázósan, de mennek a dolgukra, és a napokban leesett hó már nem olyan makulátlanul fehér, mint friss állapotában, de ez nélkülem is így alakult, nem kellettem hozzá.
És ez így fog menni akkor is, ha én már nem leszek itt. Vagyis a világ halad nélkülem is tovább. Vagyis a világnak nincs szüksége rám. Vagyis akkor nekem lényeg, hogy itt legyek és valahogy részt vegyek ebben a létben, nem a világnak. Bármennyit is teszek hozzá, javítok rajta.
És ha ez így van, akkor nem az a kérdésem, hogy a Jóisten miért akarja, hogy éljek, hanem az, hogy nekem miért lényeges ez? Mit is szeretnék itt megélni, miért vágytam ide, és mit kezdek ezzel a lehetőséggel?
Ha ez az én választásom, akkor bíznom kell abban, hogy van ennek értelme számomra, még ha ezt nem is mindig látom vagy érzem. Csak meg kell keresnem a helyemet ebben a világban, azt ahol én jól érzem magam, ahol számomra érdekes és fontos dolgok vannak. Mint egy játszótéren: ha már lementem oda játszani, akkor miért is ácsorognék bambán a kapujában? Próbáljam ki a hintát, a homokozót, a többiekkel való együtt játszást. Rajtam múlik, hogy mit csinálok, és ha akarom, akár jól is érezhetem magam, ha akarom sztrájkolhatok is. Ez viszont csak nekem lesz jó, vagy rossz érzés, a többiek maximum csak értetlenül néznek majd rám, és keresik tovább a maguk élményét.
Ahogy ez a gondolatsor végigment bennem, mintha új erő keletkezését érzékeltem volna magamban. Azt az erőt, amely indulásra, cselekvésre és tudatosságra késztet > menj és játsz inspirációjával.
Arról persze nem feledkezhetek meg, hogy ezt a játszótér és az éppen itt lévő játszótársaim nélkül nem tudnám megtenni, vagyis hihetetlenül fontosak és értékesek számomra! És így karácsony közeledtével, a téli napforduló idején hálát érzek a létemért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése